A kiegyezéstől a millenniumig (1867–1896)


Az oktatás 1868/69. évi tanévtől új tanterv szerint folyt, amelyben az Erdőhasználattan a II. évf. téli félévében 3 előadásban, heti kétszeri gyakorlattal a szabadban, a nyári félévben Erőmű- és géptan 7 és fél előadásban, a III. évf. téli félévében Polgári építészet 3 előadásban és 2 gyakorlatban, a nyári félévben Víz- és útépítészet 3 előadásban és heti kétszeri gyakorlattal a szabadban szerepelt.
1872-ben az erdészeti akadémia ismét újraszervezi magát. Ekkor már nincs a tanári karba Lázár Jakab és Wágner Károly, akik 1871-ben elhagyták a tanintézetet. Az erdészeti tanárok ekkor Fekete Lajos, Szécsi (ekkor még Nickel) Zsigmond és Soltz Gyula, aki tevékenyen részt vettek az 1872-től érvényes új tanterv kidolgozásában. Eszerint az Általános erdészeti tanfolyam hallgatói a harmadik évfolyamon az Építészet első részét a téli félévben 5 előadásban és 6 gyakorlatban, a Víz- és útépítészetet a nyári félévben 3 előadásban és 3 gyakorlatban, a Gátak és gerebek szerkezetet a nyári félévben 2 előadás és 2 gyakorlat formájában kapták. Az erdőmérnöki tanfolyam hallgatói a harmadik évfolyamon az Építészet I. részt, a Víz- és útépítészetet, a Gátak és gerebek szerkezetét; a negyedik évfolyamon a Vasút- és hídépítészetet a nyári és téli szemeszterben 3-3 előadásban és 2-2 óra gyakorlatban az Építészet II. részét a nyári félévben 3 előadásban és 3 gyakorlaton sajátíthatják el.
Ez a tanterv volt az alapja a Bedő Albert által kidolgozott szabályrendeletbe foglalt tantervnek. A szabályrendelete 1878-ban hagyta jóvá a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi minisztérium és a millennium évéig érvényben volt.
A tananyag didaktikus felépítése és összehangolása még nem történt meg. Az erdészeti szállítás és a szállítóberendezések témáját többen is oktatták, súlypontozva a saját téma szerint, de sok átfedéssel a másik tantárgyakkal:
  • Lázár Jakab 1868–1873 között az erdőhasználaton belül ismertette a szállítási módokat.
  • Szécsi Zsigmond gondozta 1868–1973 között a Középítészet, a Víz-útépítés témaköröket, majd 1873–1895 között az Erdőhasználattan, az Erdészeti iparműtant, a Gátak és gerebek témáját.
  • Lehotzky Gyula 1873–1892 Középítészet,Vasút- Hídépítés, Víz-útépítés tantárgyakat oktatott.
  • Csiby Lőrincz 1895–1896 között művelte az Erdőhasználattant, Erdészeti iparműtant, Gátak és gerebek szerkesztését, Mezőgazdasági enciklopédia és halászattant, Vadászattant, Fegyvertant. 1896-tól az Erdőhasználattant.
  • Sobó Jenő 1892-től adja elő a középítészet, út- vasútépítés, víz- és hídépítés tudományát.
1896-ban az erőfeltárás témakörébe sorolható tantárgyakat a következők adták elő:
  • Csiby Lőrinc az erdőhasználattan keretében,
  • Sobó Jenő a középítészet, út-vasútépítés, víz- és hídépítés keretében.

A tananyag a következőképpen épült fel.
Középítéstan
Sobó Jenő I. félévben 4 óra előadás, 6 óra rajz; II. félévben 3 óra előadás, 6 óra rajz.
A tantárgy a magasépítésben használt anyagokkal, építési szerkezetekkel, az alapozással, az építési díszítőelemekkel foglalkozik. Az anyag egyes részeit az út-, vasút-, híd-, és vízépítés tanulmányok folyamán lehetett hasznosítani.
Út- és vasútépítéstan
Sobó Jenő I. félévben 3 óra előadás, 3 óra rajz.
Foglalkozik a tervezéssel kapcsolatos mérnöki előmunkákkal, az általános tervezés lépéseivel, a részletes tervezéssel, a földművek építésével, az útépítéssel, a vasútépítéssel és magának az építésnek az előkészítésével és leszámolásával. Ennek a tananyagnak a nagy érdeme, hogy először foglalkozik a hálózat kialakításának kérdésével, a kedvező útsűrűséggel és az utak hierarchiájával.
Víz- és hídépítés
Sobó Jenő II. félévben 2 óra előadás, 2 óra rajz.
A tananyag két részből áll: vízépítéstanból és hídépítésből. A vízépítés foglalkozik a folyók tulajdonságaival, a vízgyűjtőterületekkel a vízméréstani munkálatokkal, a folyószabályozással, a partbiztosításokkal. (Az erdészeti gátak és gerebek szerkesztése külön tantárgyat képez.) A hídépítés bemutatja a hídtervezés előmunkálatait (a hely kiválasztása, a szabad nyílás meghatározása stb.), a hidak szerkezeti részeivel, azok szerkesztési és méretezési kérdéseivel.
Erdőhasználattan
Csiby Lőrincz téli félév 4 óra előadás, 4 óra rajz
Az általános erőhasználati ismeretek mellett ez a tananyag tartalmazza a termelt fa közelítésének kérdését, valamint a fának vízen és szárazföldön történő szállítását. Külön fejezetben tér ki a sodronykötélpályák használatára.
Gátak és gerebek szerkesztése
Csiby Lőrincz téli félév 3 óra előadás, 2 óra rajz
Ez a tantárgy a vízgyűjtők tervezésével és rendezésével foglalkozik. Megismertet a különböző szerkezetekkel és ezek erdészeti használatával.

Megállapíthatjuk, hogy a kiegyezés és hazánk ezredéves fennállásának ünnepéig kialakult egy viszonylag hosszabb ideig érvényes tanterv, amelyben az erdőfeltárás különböző tantárgyakban jelent meg. A kor műszaki színvonalának megfelelően mértékadó volt a fának vízen való szállítása, amelynek földrajzi feltételei is adottak voltak. Az ország közigazgatási területéhez tartozott a Kárpát-medence vízgyűjtő területe, ahol az egységes szemléletű vízgazdálkodást meg lehetett teremteni.
Az erdészeti utak jelentősége a rövid szállítási távolságokon játszott szerepet, mert a rajta közlekedő szállítóeszközök műszaki színvonala nem tette lehetővé a faanyag nagy távolságú hatékony mozgatását. Jelenlegi értelmezésünk szerint az utak ekkor a kiszállításban játszottak szerepet. Az utak létesítésénél már ekkor felmerült a szükséges és kedvező úthálózat nagyságának kérdése. Sobó is ekkor fogalmazza meg tankönyvében, hogy bizonyos közgazdasági alapelvek szerint nem lehet a legjobb úthálózatot kialakítani – különösen domb és hegyvidéken a domborzati kötöttségek miatt – hanem csak a legcélszerűbb hálózat alakítható ki.
Ebben az időszakban a közelítés megoldása – annak műszaki színvonala és lehetőségei miatt – az erdőhasználat közvetlen feladatát képezte, így az abban az időben nem kapcsolódott a feltárás témaköréhez.
A vasút rohamos fejlődésének idején egyértelmű volt az erdei vasutak fejlődése és bekapcsolása a fa szárazföldi szállításának megteremtésébe. Műszaki paraméterei miatt (különösen a megengedett emelkedők miatt) létesítése nagy kötöttségekkel járt. Az erdőfeltárás szempontjából közel azonos kötöttségeket jelentett, mint a vízi szállítás. A vízi szállításhoz viszonyított rugalmasságát az áthelyezhető vasutak jelentették. Ezeket fakitermelők és fakereskedők a szállítási költségek csökkentése érdekében létesítették és a létesítés költségeit a faanyag árában akarták érvényesíteni, ezért törekedtek a nagy tarvágásokat megvalósítására.
A töretlen fejlődést szépen példázza az ezredforduló utolsó évtizedeiben megjelent tankönyvek. Szécsi Zsigmond 1884-ben jelentette meg Budapesten az „Erdőhasználattan kézikönyve” című művét. „A mű szerkesztésénél nem csak a tanulók, de a gyakorlat embereinek igényeire is lehetőleg tekintettel kíván lenni a szerző…. Hogy a munka ily terjedelmessé vált, annak oka abban rejlik, miszerint itt nem kevesebbről, mint egy olyan szakkönyvnek a magyar erdészek köréből való kiszorításáról van szó, mely nem csak egész széles Németországban a legjobb hírnek örvend de nálunk is erősen el van terjedve. Erre pedig méltó módon úgy kell törekedni, hogy az új munka ne csak az édes anyanyelvvel kártalanítsa az olvasót, de tartamosság és kimerítő szabatos tárgyalás tekintetében is kiállja a másikkal a versenyt.” Ezen törekvése sikeres volt. Ezt bizonyítja, hogy könyve a nagy sikerre való tekintettel 1894-ben második átdolgozott és bővített kiadását is megérte.
Az „Utakon való szállítás” című fejezetben már az erdőfeltárás korszerű elveit is megfogalmazza. „Minden szállítási módtól megkívánjuk, az a lehető legolcsóbb legyen, mely kellék alól az erdei utak sem képeznek kivételt. Az utak az építésükre fordított nagy tökék mellett csak úgy lehetnek meg e kívánalomnak, ha minden egyszerűségük mellett helyesen és célszerűen vannak tervezve és építve. Mielőtt tehát az azokon eszközlendő tulajdonképpeni szállításra mennénk át, szükséges elébb az utak különböző szerkezetével és berendezésével megismerkednünk. Magától értetődik, hogy ezen tárgyat itt csak általánosságban és inkább csak erdőhasználattani szempontból tárgyalhatjuk, mert a tulajdonképpeni útépítés fejtegetése az erdészeti útépítészettan feladata.” (Szécsi 1894.) Az erdőfeltárás és erdészeti útépítés szempontjából előremutató, hogy a hálózat kialakításának szempontjaitól az útfenntartás kérdéseivel átfogóan és összefüggéseiben foglalkozik. Többek között megállapítja: „Erdei utak építésénél okvetlenül szükséges, hogy az építés mindig előre megállapított terv alapján történjen, mely terv valamely erdőgondnokság vagy erdőtest összes vonalait egy hálóban egyesíti. Ezen úthálónál nem elegendő, hogy az csak a jelenlegi, vagy legfeljebb a közel jövőben kilátásban álló igényeket elégítse ki, mert annak a távoli jövő szükségleteire is tekintettel kell lennie, tehát azon erdőrészekre is ki kell terjednie, melyek csak a későbbi évtizedekben kerülnek kihasználás alá. Azonban nem szükséges, sőt oktalanság volna a tervezett úthálót egész kiterjedésében azonnal megépíteni. A mint a kihasználás tovább halad, úgy haladnak az utak tovább, míg végre a forda lefolytával az egész útháló ki lesz építve.” (Szécsi 1894.) Az erőfeltárás és az erdőhasználat közös problematikáját jelenti a különféle szállítási módok alkalmazhatóságának vizsgálata és azok értékelése a tankönyvben.
„A szárazon való szállításra szolgáló berendezések közül, az erdei utak tagadhatatlanul az első helyet foglalják el, és különösen jelenleg mindenütt oly nagy figyelmet fordítanak azokra, hogy a többi szárazon való szállításra használt berendezés jelentőségéből mindinkább veszít. Ennek oka az utaknak majdnem minden szállító építménnyel szemben mutatkozó nagyobb tartósságában, és azon körülményben rejlik, hogy azok használatában kevésbé függünk az időtől és egyéb hátráltató körülménytől végre, hogy azokon bármely választékot, sőt bármilyen erdei terményt, úgy fel- mint lefelé szállíthatunk. Az erdei utak építése jelenleg már nem szorítkozik csupán csak a síkságokra, a dombos vidékekre és középhegységekre, hanem a magas hegységekben is hatalmasan terjed.
Vannak szakemberek, kik azt hiszik, hogy a vasutak idővel nem csupán „mint rendkívüli” szállítóeszközök fognak szerepelni, hanem hogy egyáltalában a fának vízen való szállítását is teljesen kiszorítják. Ha vasutaknak az általános áruforgalomban eddigelé nem sikerült a vízi utakat legyőzni annál kevésbé fog ez a fára nézve sikerülni. A vasúti ártételek leszállításának is meg van a maga határa és ezen határ által megszabott ár ez idő szerint az úsztatási és tutajozási költségekkel szemben még túl magasan áll.
Az erdő kedveért épített vasutaknak az a nagy hátrányuk, hogy nincsen szállítmányuk visszafe1é; továbbá, hogy a pálya a terep viszonyai szerint majd az egyik, majd a másik hegyolda1on halad, tehát másik oldalon, vagy a pálya alatt lévő fának az ellenkező olda1ra, vagy felfelé való közelítése igen fáradságos s így tehát drága is. A nehéz szálfáknak és tönköknek lebocsátása által a pályatest végte1entül szenvedne, ha külön e miatt nem biztosíttatnék, mi azonban ismét a szállítást drágítja. Az úsztatás- és tutajozásnál ezen hátrányok mind elesnek.” (Szécsi 1894.)
Szécsi, könyvének megjelenése idején tehát az erdészeti útépítés mellett tette le a voksot.
Az erdészeti építés avatott professzora Sobó Jenő volt. Tananyaga kiválóan illeszkedett ahhoz a témafelosztásokhoz, amelyeket Szécsi fogalmazott meg. Az erdészeti út- és vasútépítés témakörét a három részből álló Erdészeti építéstan című munkájában foglalja össze. Az 1899-ben Selmecbányán megjelent könyv második részének címe Út- Vasút-, és Hídépítéstan.
Az erdőfeltárást érintő gondolatai – figyelembe véve az adott műszaki színvonalat – a mai napig megállják helyüket.
„Erdőgazdasági szempontból a vasutak haszna szintén nagy jelentőségű, mert ha minden szállító eszköztől, a melyet erdőben akarunk használni az olcsó szállításon kívül megkívánjuk azt is, hogy bármely évszakban és bármilyen időjáráskor legyen használható s hogy rajta a fa sértetlenül anyag- és értékveszteség nélkül hozassék a fogyasztás vagy eladás helyére, akkor ebből a szempontból a vasút a többi szállító eszközökkel szemben határozott elsőséggel bír, de sőt egyedüli helyes erdei szállító eszköznek mondható.
A természetes vagy mesterséges vízi utak ugyanis költséges úsztató, szabályozó, vízduzzasztó stb. berendezést igényelnek és tömérdek, legjobb minőségű fát fogyasztanak; e mellett azonban lassan s nem minden évszakban szállítanak és az úsztatott fa anyagban veszteséget szenved s minőségben rosszabbodik. A fának az úsztatásra vagy tutajozásra alkalmas folyóvízhez vagy a kocsiutakhoz való közelítése nemcsak az erdőtalajt rongálja meg, de a csemetékre nézve is káros, azonkívül pedig fárasztó. Minden olyan szállító eszköz továbbá, a melynél a mozgásban levő fa mely a lejtőkön saját súlyánál fogva lecsúszik vagy legurul, magára van hagyva technikai szempontból tökéletlen és gazdasági szempontból nem előnyös, mert a fa széthasadozik, szétforgácsolódik, lesúrlódik, lehámlik és nagy anyagveszteséget szenved; e mellett a mi a kihasználásnál leginkább esik latba a fát már előzetesen a vágásban oly alakra és méretre kell hozni, mely a közelítést megkönnyíti, és nem olyanra, a mint a fogyasztás kívánja. Az erdőtalaj sem mindenütt alkalmas arra, hogy a fát rajta, levontassuk vagy lecsúsztassuk, megfelelő előkészítése pedig sokszor oly nagy költséget kíván, mely nincsen arányban a belőle várható haszonnal.



Mindez manapság – a midőn a fa jelentékeny értéket képvisel s a midőn nem egyre megy, vajjon a fát darabokban hozzuk-e ki vagy egész törzsekben, azaz az összes fát tüzelőfára és szénné feldolgozzuk-e vagy rönkő és épületi fa alakjában eladjuk – jelentékenyen latba esik és arra kényszeríti az erdőgazdát, hogy saját érdekében olyan szállító eszközöket alkalmazzon erdejében, a melyek fa megfelelő értékesítését megkönnyítik.
A fának erdei utakon tengelyen vagy – téli időben – szánon való kiszállítása jobb eredményeket szolgáltat ugyan, mint a vízen való szállítás, mert a fát a sérüléstől és minőségveszteségtől megóvja, míg azonban sík vidéken ez a szállítási mód eléggé olcsó s legtöbb esetben teljesen kielégíti az erdőgazdát, közép és magashegységi erdőkben sokszor éppenséggel nem vezet czélhoz, mert az utak építése és fentartása a kedvezőtlen térszinviszonyok mellett nagyon költséges s a rajtok való szállítás lassú és az időjárástól függő, s mert elégséges fuvarerő hiányában, a mi hegyes vidéken, mezőgazdaság és jó legelő hiányában rendszerint előfordul, az utak nem biztosítják a kihasználást, ellenkező esetben pedig az erdőgazdát az évszakoktól, az időjárástól, a fuvarosoktól és a fuvarbérek ingadozásától teszik függővé. Ezek a bajok hegységi erdőkben annál inkább jelentkeznek, minél távolabb feküsznek az emberi lakhelyektől és a fogyasztó piaczoktól.
Hegyesvidéki erdőknél tehát, a hol az erdő fekvése igen nagy befolyással van a kihasználásra, a vaspályák sokszor az egyedüliek, a melyek a kihasználást lehetségessé teszik, a nélkül, hogy létsítésök elé oly akadályok gördülnének, a melyeket a vasutakról általánosan elterjedt nézetek szerint feltételezni hajlandók vagyunk. Könnyen belátható azonban, hogy minden egyes esetben olyan szállító szerkezetet kell alkalmazni, a mely a fenforgó helyi viszonyoknak legjobban megfelel. E czélból nemcsak az egyes szerkezetek teljes tekhnikai ismeretére van az erdésznek szüksége, de a helyi viszonyokkal, a kihozandó famennyiséggel s az egyes szállító eszközök építési és fentartási költségeivel is kell tisztában lennie, hogy a befektetés amortizáczióját és kamatait a kihozandó famennyiség között helyesen feloszthassa.” (Sobó 1899.)
Összességében Sobó az adott kornak megfelelő műszaki, közgazdasági és társadalmi helyzethez illeszkedő, korszerű, komplex szemlélettel foglalja össze az erdőfeltárással kapcsolatos nézeteit.
A könyvéből kiragadott részlet jól érzékelteti, hogy a műszaki fejlődés mindenkori előrehaladásával párhuzamosan hogyan változott a szállítóeszközök megítélése. Alig két évtizeddel Szécsi értékelése után már nem az erdészeti útépítésben, hanem a vasútépítésben látja Sobó a jövőt. Ennek oka a vasút rohamos fejlődése, illetve a nem kötött pályán mozgó szállítóeszközök fejlődésének lemaradása volt. A vasút, mint összefüggő rendszer előnyt jelentett az utak és a vízi szállítás előtt.
Ez egyben rámutat a pálya és a szállítóeszköz összhangjának fontosságára is. Felhívja a figyelmet az erdőtalaj védelmének fontosságára, amit a talajon való csúsztatással tesz tönkre a közelítés. Az alkalmazni kívánt szállítóeszközök kiválasztásához szükséges közgazdasági számításokban az építési költségek mellett a várható fenntartási költségek figyelembevételét is fontosnak tartja. Az útépítés műszaki színvonalát jelzi, hogy az utakat még nem tekinti időjárás biztos szállítópályának. A nem megfelelően kiépített utakon pedig a vállalkozó fuvaros a fuvarbéreket magasan szabja meg. A megfelelő eszközök és pályák közötti választást az olyan erdészeti szakembertől várja, aki megfelelő műszaki, erdőgazdálkodási és közgazdasági ismeretek birtokában hozza meg döntését.